A dél-dunántúli kanásztánc-verbunkhoz a magyar népzene legrégibb táncdallam típusai kapcsolódnak. A takácstánc és sapkatánc, valamint az üveges táncok is e tánccsalád tagjai. A Dél-Dunántúl a régi táncdalok mellett a kezdetleges tánckísérő hangszerek használatát is sokáig megőrizte: a dudát, furulyát, köcsögdudát és a citerát. "Somogy gazdasági és társadalmi fejlődése létrehozta a táncélet kivirágzását is. A táncalkalmak sokasága, a paraszti életet át-meg áthálózó kisebb - nagyobb ünnepi szokások tömkelege, a táncos munkaalkalmak, röviden: a táncolási lehetőségek bősége tette azt, hogy a somogyi ember egyben táncos emberré is válhatott,...". A táncalkalmaknak jótékony hatása van a közösségi életre is.

A karádi származású Horváth János (1914. augusztus 15. – 1984. december 2.) a kanásztánc legkiválóbb művelője, a népművészet mestere címet is megkapta.